írta: Han van der Heide
“Amikor problémák vannak az osztályomban, szívesen használom a Gordon-módszereket: olyanok ezek, mint az esernyő az ajtó mögött: mindig kész arra, hogy rossz idő esetén használják.”
– mondja ezt egy tanár, aki egy éve tanulta nálam a Gordon-módszert. Véleménye elég szűk körű elképzelést tükröz a Gordon-módszer lehetséges használatáról. A kurzuson nyilvánvalóan megtanulta a problémahelyzetek kezelésének elemi technikáit, de a Gordon-féle megközelítés alapfilozófiáját nem. Ez utóbbi esetben ugyanis látná, hogy a Gordon-technikák alkalmazási területe jóval nagyobb: arra is használhatók, hogy termékenyebbé tegyék a “nincs probléma” (problémamentes) (mint az az 1. ábrán látható) területet – a tanítási–tanulási szituációt.
A Gordon-módszerek a nap minden percében alkalmazhatók, akár a tanítási szituáción belül, akár azon kívül. Ez a “24 órás” alkalmazhatóság akkor válhat valósággá, ha a tanár saját tanítása, filozófiája harmonizál a gordoni személyközpontú tanítási–tanulási filozófiával. A tanítás lehet: én-centrikus, tanításianyag-orientált, személyközpontú. Minden tanár többé-kevésbé besorolható a fent leírt három kategória valamelyikébe. Carl Rogers személyiségfejlődési elmélete szerint ezen a három fázison – ebben a sorrendben – pályája során minden tanár végigmegy, hacsak nem reked meg valahol az úton.
A kezdő tanár a túlélésre koncentrál, hogy elfogadtassa magát az osztállyal. Így még nincs szeme-füle a tanulók szükségleteire, illetve a tanítási célok megvalósítására. Elsősorban önmagával van elfoglalva. Amikor ezen túljut, bizonyos idő után lesz majd energiája, hogy többet törődjön a tanítás céljaival is.
A második fázisban a tanár nagymértékben a tananyagra koncentrál: főleg a tanítási eredmény érdekli, a tanulókat pusztán “agyaknak” tekinti, és úgy érzi, hogy tekintélyét nagymértékben annak köszönheti, hogy ő tudja jobban a tananyagot. Csak ha már ezen a területen biztonságban érzi magát, akkor lesz képes észrevenni azt, hogy mi megy végbe a tanulóban.
Ebben a harmadik személyközpontú fázisban a figyelme nem a módszerekre és nem önmaga tanári szerepére irányul, mert egyre jobban bízik önmagában és saját beállítottságában.
Röviden: fejlődése során a tanár figyelmének középpontja önmagáról a tanítási eredményen keresztül a másik ember személyiségének teljességére tevődik át, miközben a másik fél “veszélyes ellenségből” tanulóvá, majd végül személyiséggé alakul. A tanár fokozatosan válik képessé önmagának és mások értékeinek felismerésére és értékelésére.
Hasonló változást figyelhetünk meg a Gordon-módszer alkalmazásában. Kezdetben a technikákat külön-külön tanuljuk meg, és így is alkalmazzuk őket. Csak később válnak ezek személyiségünk, így spontán viselkedésünk részévé. Ekkor már nem pusztán “alkalmazzuk” őket, hanem éljük a Gordon-módszert.
Tanítási idő növelése: az első lépés
Ameddig a tanár az első, úgynevezett én-orientált, túlélésre koncentráló fázisban van, mint ezt sok tanárnak készülő egyetemistánál tapasztaltam, addig például gyakorló tanításuk idején figyelmük csak saját teljesítményükre, az órára való felkészülésre terjedt ki. Ebben az időben önbizalmuk olyan gyenge, hogy alig képesek helyesen alkalmazni a Gordon-módszert. Még ha én-üzenetet mondanak is, ezek hatása gyakran nagyon kicsi, mert egyáltalán nem tűnnek őszintének.
Az én-üzenet csak elmondásra kerül, de hiányzik belőle a küldő érzéseinek és gondolatainak korrekt intonálása. Különösen erős, és sok csalódáshoz vezet az a tévhiedelem, hogy az én-üzeneteknek mindig “édeseknek” kell lenniük. A tanár minden viselkedése, amely nem őszinte, kétféle üzenetet hordoz a tanuló számára: a csaló külsőt és az igazi rejtett üzenetet. Ez félrevezeti a tanulót, és hasonló kettős viselkedést vált ki belőle. Ami kárba vész, az az emberi kommunikáció.
Az autentikus viselkedés gyakran túlzott elvárás a kezdő tanárral szemben.
Sajnos gyakran az erősen tananyagcentrikus tanár lebecsüli pedagógiai viselkedésének fontosságát. A tanítási–tanulási időben csak alig alkalmazza a Gordon-módszert. Csak akkor veszi elő, ha a tanítási időn kívül találkozik a problémával. Ekkor a tananyagra koncentráló didaktikus tanári magatartást félretéve egy szociál-pedagogikus viselkedésre vált át, csak azért, hogy gyorsan visszatérhessen a problémamentes tanítási szituációba. Ez persze önmagában jó, jogosult használata a Gordon-módszernek: célja az, hogy növelje a tanítási–tanulási időt.
Gazdagítani a tanítási–tanulási időt: egy lépés előre
Persze ha a tanár nemcsak növelni akarja a tanítási–tanulási időt, hanem hatékonyabb és humánusabb is szeretne lenni, akkor is segít neki a Gordon-módszer: Ehhez a tanár gondolkodásának nem önmagára kell irányulnia, nem is a tananyagra, hanem a másik személyiségére.
Ebben az esetben a tanár pedagógiai viselkedésének központjába önmaga és a gyermek sajátos szükségleteit helyezi. Főleg óvodai csoportokban (Jéna-tervű iskolákban) vettem ezt észre intézményesített formában a reggeli gyűlés alatt. A nap kezdetén az egész csoport összegyűlt, elgondolkozott és döntött arról, hogy mit csináljanak azon a napon. Az értő figyelem segítségével a tanár képes feltárni a gyerekek igényeit és érzéseit. Ezt megbeszéli velük, ugyanakkor megemlíti saját igényeit és értékeit, valamint az iskola elvárásait és a korlátokat is, amelyek a helyzetből adódnak.
A közös döntés módszerével együtt határozzák el, hogy milyen tevékenységeket, illetve tárgyköröket fognak tanulmányozni, és hogy hogyan fognak dolgozni. A tanár értő figyelme nagyon fontos itt, mert ez biztonságos klímát teremt az osztályban, ahol így a gyerekek szabadnak érzik magukat ahhoz, hogy kifejezni kívánt szükségleteikről és értékeikről én-üzeneteket küldhessenek. A közös tervezésben a tanár segítséget nyújt azzal, hogy strukturálja a közösen felsorolt lehetőségeket, és igyekszik megtalálni a mindenkinek elfogadható döntéseket a III. módszer lépéseivel.
Az erre használt idő nem értéktelen, mivel arra fordítódik, hogy az a tárgy, amit a gyerekek tanulni fognak, igényeiknek megfelelő legyen. Így a gyerekek, akárcsak a felnőttek, sokkal több motivációval dolgoznak a maguk választotta célokért, mint az olyanokért amelyeket mások diktálnak nekik. Emellett a megbeszélésnek óriási pedagógiai hatása is van: példát ad arra, hogy a problémákat, a véleménykülönbségeket fel lehet tárni és meg lehet beszélni.
A tanításnak ez a szemléletközpontú megközelítése sokkal inkább arra épít, hogy a tanulók magukat tanítják, mint hogy a tanár bölcsessége vezérelné őket. A tanár már nem tanulónak tekinti őket, hanem személyiségnek (embernek), és ezzel önmagát már nem tanárnak tekinti , hanem “tanító-kalauznak”. Azokban az osztályokban, amelyekben a tanár tanítási filozófiája a Gordon-módszerrel harmóniában van, ott semmilyen fontos didaktikai vagy a közösséget érintő elhatározás nincs sem a tanár, sem a gyerekek egyoldalú önkényére bízva.
Ekkor a tanár tanítási célja már nemcsak intelektuális, hanem figyelembe veszi az ember egészét. Épp ezért még a tananyag kiválasztásához sincs kizárólagos joga, hanem abban mindenkinek része van. Így a gyerekekhez való viszonya többé nem diktatorikus, hanem demokratikus, és képes a Gordon-módszert minden pillanatban minden szituációban alkalmazni – így a problémás helyzetben is.
A Gordon-technikák sohasem fejlődnek különállóan
Kollégáimmal és a Gordon-tréningek hallgatóival beszélgetve azt a következtetést vontam le, hogy amint valaki megtanulta, hogy hogyan kell alkalmazni a Gordon-módszert, ez megváltoztatja egész attitűdjét a gyerekekkel, a tanítással, a tanítási célokkal kapcsolatban.
Figyelmeztetés
Az értelmes olvasó valószínűleg kételkedve fogadja ezt a fekete-fehér összehasonlítást, és helyesen bonyolult átmenetnek gondolja, amelyet a saját példáival is igazolni tud. Ez a modell csak a változás irányát jelzi, mely változás akkor indul be, ha elkezdi alkalmazni a Gordon-módszert.
Lehetséges, hogy amikor az ember összegyűjti egy Gordon-kurzus hallgatóit, akkor érdemes őket figyelmeztetni, hogy feltehetőleg sok vonatkozásban meg fognak változni, ha következetesen alkalmazzák a tanult technikákat.
A Gordon-kurzus előtt magam is úgy kezdtem el az óráimat, hogy kiadtam a feladatokat a tanulóknak, akik egyáltalán nem ismerték a céljaimat. Ma pedig teljesen nyilvánvaló, hogy úgy kezdem az óráimat, hogy felírom az óratervemet, és úgy tekintem mint egy érvekkel alátámasztott, lehetséges javaslatot a csoport számára. Ezt én nem a Gordon-kurzuson tanultam, és a közös tervezést sem egy konfliktushelyzet váltja ki; ez valójában a Gordon-módszer alkalmazásának indirekt hatása. Legnagyobb csodálkozásomra tanulóim eljutottak arra a pontra, hogy rögtön konfliktust robbantanak ki, amikor én a korábbi antidemokratikus módon egyedül akarom meghatározni a munkamódszert és a tananyagot, nem adva meg nekik annak lehetőségét, hogy érveikkel beleszólhassanak a döntésbe.
Lehet, hogy a Gordon-kurzusok leendő hallgatóit arra is figyelmeztetni kell, hogy a tanulóik is meg fognak változni.
Esernyő a szekrényben
Amikor valaki rájön, hogy a Gordon-megközelítést már nem csupán használja, hanem teljesen azonosult vele, tehát beépítette a saját tanulás-tanítási stílusába, akkor már nem csak problémahelyzetekben fogja azt alkalmazni. Ennél már csak az a jobb, hogy az osztályban a légkör javulásával együtt csökken a konfliktusok száma. Az esernyőt át lehet tenni a szekrény hátsó zugába.
Eredetileg megjelent: Network / Bulletin of Effectiveness Training International, 1986/12
Fordította: Fóti Péter, korrigálták: Ginter Zsuzsi és Juhász Vera
Kapcsolódó oldalak:
- Fóti Péter: Thomas Gordon könyvei szülőknek és tanároknak
- Fóti Péter: Thomas Gordonról, annyi év után…
- A GORDON TRAINING INTERNATIONAL HIVATALOS MAGYAR KÉPVISELETE
